Végtelenül romantikus lélek volt, annak minden bájával, naivságával és fájdalmával együtt.
Hitt benne, hogy az emberek jók, és a világ lehet tökéletes, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, és talán még az ábrándok is egyszer valóra válnak.
Hogy is tévedhetett ekkorát?
A valóság örvényként húzta a mélybe, a szeretetlenség, az érintés hiánya szívbe markoló fájdalommal járta át minden porcikáját. Azt kívánta bár megszűnne létezni, ez a világ csúful becsapta, az idill nem létezik, nincs helye e torzult és kegyetlen világban. Kihalni látszik a szeretet, a törtetés és érzéketlenség marad megüresedett helyén, amiben ő már nem szeretne élni. Szeretetre vágyott, érintésre, a szerethetőség érzésére.
Pedig szeretették… Vagy mégsem?
Számít-e a kimondatlan szeretet?
Számít-e az érintés nélküli szeretet?
Számít-e az „úgyis tudja, minek mondani” szeretet?
Ez a szeretetre és elfogadásra vágyó lélek végül szinte szó szerint bármit megadott volna egy ölelésért, egy simogatásért, egy cseppnyi szeretetért, csak érezhesse, hogy ő is számít, hogy értékes.
De talán nem is ez a legrosszabb.
Sajnos önmagát sem szerette. Nem tudta hogy kell. Nem ismerte saját értékeit, a jó dolgokat önmagában.
Életét másoknak való megfelelésében élte. Soha, még szikrájában sem merült fel benne, hogy saját gondolatai, vágyai, saját akarata legyen. Hisz szeretetet kapni vágyott, s ha mást nem, azt megtanulta, hogy mások kedvében járva némi kis szeretetet morzsát elcsíphet. Igaz, hamis kis hálamorzsák voltak csak, de a túlélés jegyében igenis elhitte, hogy szeretetcseppek ezek.
Így nőtt fel, önmaga teljes visszaszorításával, a lelkében növekvő egyre nagyobb, tátongó űrrel.
De a lelke nem nyugodhatott.
A lelke legmélye vágyott a felszínre törni, megmutatni teljes valóját, megtapasztalni méltó szeretetét, s tündökölni végre.
A mély szomorúság, a reményvesztettség, a mérhetetlen szeretetlenség azonban sebeket ejtett. Sebeket, melyek egyre mélyebbek és fájdalmasabbak lettek. Fájdalmasak, mint a feleslegesség érzése, a magány, a reményvesztettség, a kisebbségi érzés, a lemondás önmagáról.
Az örvény végtelen volt. S nem lehetett tudni, hogy csak a mélybe visz, vagy van még a reménynek halvány szikrája, hogy a forgás megáll, s ki tud még mászni onnan.
Egy nap azonban apró fény csillant, mint a hajnali napfény első sugara, s a reményvesztett, magányos kis lélek szeretetet kapott, cseppnyi kedvességet, apró kis harmatcseppet, mely igaz volt, s reményt adott.
Reményt és utat a gyógyuláshoz. Hosszú, talán életre szóló utat, aminek még mindig vannak fájdalmas állomásai, de a szeretetlenség űrje nem örvénylik már a mélybe, a szeretet gyógyítani kezd, apró, kis lépésekben, s ha nem is tud mindent jóvátenni – mert azt már nem lehet – enyhíti a fájdalmat, s a hajnali napsugár ragyogni kezd körülötte. Talán még önmagát is szeretni kezdni...
Még mindig végtelenül romantikus, aki hisz a szeretet erejében, de már tudja, hogy fájdalom nélkül nincs fejlődés, már látja mi mindent tanított neki szenvedése.
Már nem annyira naiv, de még mindig reménykedik, hogy a világ talán mégis érdemes hely lehet arra, hogy éljünk, hogy örömöt leljünk benne, s talán helye lehet benne egy ilyen romantikus, érzékeny, finom és tiszta léleknek is, mint ő maga.
https://www.mydreamsdesign.hu/ekszercsaladok-157/aurora-160
